V. KÖNYV

(1.) Ugyanennek az évnek kezdetével Titus Caesart apja Iudaea meghódoltatására jelölte ki. Minthogy már kettejük magánember korában kitűnő katonának bizonyult és most még nagyobb tetterővel s hírnévvel ténykedett, a tartományok és seregek versengve jártak a kedvében. Ő pedig, hogy még helyzeténél is többnek lássék, díszes és tettre kész katonaembernek mutatkozott, nyájas beszélgetésekben kötelességük teljesítésére serkentette az alája rendelteket, és munka közben, menet közben gyakran csatlakozott a közkatonákhoz, nem csorbítva vezéri tekintélyét. Három legio: az ötödik, a tizedik és a tizenötödik fogadta Iudaeában, Vespasianus régi hadinépe. Hozzájuk adták Syriából a tizenkettediket, valamint az Alexandriából odavezényelt huszonketteseket s a hármasokat; kíséretéhez tartozott húsz szövetséges cohors, nyolc lovasalakulat, egyszersmind a királyok közül Agrippa és Sohaemus, továbbá Antiochus király segédcsapatai és a iudaeaiakkal a szokásos szomszédgyűlöletből ellenségeskedő arabok erős egységei, valamint sokan, kiket a fővárosból és Italiából az a remény csábított oda, hogy megnyerhetik maguknak az egyelőre el nem kötelezett fejedelmet. Ezekkel a csapatokkal rendezett menetben az ellenség földjére vonul, majd mindent kikémlelve s döntésre készen, nem messze Hierosolymától száll táborba.

(2.) De mivel egy híres város végnapját készülünk megörökíteni, helyénvalónak látszik, ha kezdeteiről is szólunk. Iudaea lakói a hagyomány szerint Creta szigetéről menekültek el és Libya szélein telepedtek meg, amidőn a Iuppitértől elűzött Saturnus királyságából távozott. A bizonyítékot a népnévből merítik: ismeretes Creta szigetén az Ida hegye, melynek környékbeli lakóit, az idaeusokat, a szó idegenes megnyújtásával iudaeusoknak nevezték el. Némelyek szerint Isis uralkodása alatt az Egyiptom-szerte túlcsorduló sokaság fölöslege Hierosolymus és Iuda vezetésével a legközelebbi földekre zúdult; sokan az aethiopsok leszármazottainak tartják őket, kiket Cepheus király idejében a félelem és a gyűlölet helyváltoztatásra kényszerített. Más hagyomány szerint assyr bevándorlók, föld nélküli nép, akik Egyiptom egy részét hatalmukba kerítvén, később maguk építette városokat, héber földeket és Syriához közelebbi helyeket népesítettek be. Híresnek mondják mások a zsidók eredetét, hogy a solymusoknak Homerus költeményeiben emlegetett népe alapította a várost, és a maga nevéről nevezte el Hierosolymának.

(3.) A legtöbb szerző egyetért abban, hogy midőn Egyiptomban a testeket elcsúfító ragály támadt, Bocchoris király, felkeresvén Hammon jóshelyét, orvosszert kért, és azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg országát, és az effajta embereket, akik gyűlöletesek az istenek előtt, vitesse más földekre. Az így összeszedett és egybeterelt tömeget, miután a sivatagban magára maradt, s a többiek tehetetlenül könnyeztek, Moyses, az egyik bujdosó, figyelmeztette, hogy sem az istenektől, sem az emberektől ne várjanak segítséget, mert tőlük mindenki elfordult, hanem magukban bízzanak, annak égi vezérletével, akinek első segítségeként a jelen nyomorúságot eltávoztatják. Helyesléssel fogadták ezt és minden tájékozódás nélkül, találomra útnak indulnak. De semmi annyira nem sanyargatta őket, mint a szomjúság, s már közel az elepedéshez, szerte a síkságon le-lerogyadoztak, mikor egy vadszamárcsorda a legelőről egy erdővel borított sziklára iramodott. A nyomukba induló Moyses a füves talajból következtetvén, bő vízereket tárfel. Ez megenyhítette őket, és hat álló napon át járván útjukat, a hetediken elűzték az ottani lakosokat, elfoglalták a földeket, ahol várost és templomot szenteltek.

(4.) Moyses, hogy népét a jövőre magához láncolja, új s más halandók szokásaival ellentétes szokásokat vezetett be. Közönséges ott minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan. Annak az állatnak képmását, melynek útmutatásával bolyongásuknak s szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben állították fel, és mintegy Hammon gyalázatára leöltek egy kost; bikát is áldoznak, mivel az egyiptomiak az Apist tisztelik. A sertéstől tartózkodnak, emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket is az a ragály csúfította el, amelyre ez az állat hajlamos. A hajdani hosszú éhezést mindmáig gyakori böjtöléssel vallják meg, és annak bizonyságául, hogy egykor gabonát raboltak, megtartják a kovásztalan zsidó kenyeret. Mint mondják, azért választották a hetediket pihenőnapul, mivel az hozta el megpróbáltatásaik végét; azután a tétlenség csábítására minden hetedik évet is a lustálkodásnak szentelték. Mások szerint ez a tiszteletadás Saturnust illeti, akár az Ida-hegyiek adták tovább vallásuk alapjait, – akik, mint értesültünk, Saturnusszal együtt kényszerültek menekülésre és lettek a nép megalapítói, – akár mivel a halandókat irányító hét bolygó közül Saturnus csillaga mozog a legmagasabb pályán és különös hatalommal, és a legtöbb égitest a hetes szám szerint járja meg útját és futását.

(5.) Ezeket a szokásokat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség védi: egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Mert a leghitványabbak, megvetvén ősi vallásukat, adót és pénzadományokat szoktak odahordozni; ez gyarapította a zsidók hatalmát, valamint az, hogy egymáshoz megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. Nemi szervük körülmetélését azért vezették be, hogy a különbözőségről felismerhetők legyenek. Akik az ő szokásaikra tértek át, ugyanezt művelik, de semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét. Sokaságuk gyarapításával mégis törődnek, mert senkit a később születettek közül megölni nem szabad, s a csatában elesettek vagy kivégzettek lelkét halhatatlannak tartják: innen a nemzés szeretete és a halál megvetése. A holttesteket egyiptomi szokás szerint eltemetik, nem hamvasztják; ugyanazok szertartásaik és meggyőződésük az alvilágot illetően; nem úgy az égiek tekintetében. Az egyiptomiak többnyire állatokat s faragott képeket tisztelnek, a zsidók csak elméjükben s egyetlen istenséget ismernek el: szentségtelennek tartják azokat, akik mulandó anyagból, emberek hasonlatosságára formálnak istenképeket, hiszen a legfőbb és örök lény sem nem ábrázolható, sem nem pusztuló. Nincsenek is szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik a Caesarokat. De mivel papjaik síppal s dobbal kísérik éneküket, borostyánnal övezik homlokukat, s templomukban arany szőlőtövet találtak, némelyek úgy gondolták, hogy Liber atyát tisztelik, Kelet meghódítóját, bár a két kultusz egyáltalán nem egyezik: mert Liber ünnepi s vidám szertartásokat rendelt, a zsidók istentisztelete pedig képtelen s szegényes.

(6.) Országuk földjét kelet felé Arábia határolja; délről Egyiptom terül el előtte, nyugatról Phoenicia és a tenger; északot Syria felől hosszan láthatják. Az emberek testileg egészségesek és munkabírók. Ritka az eső, zsíros a föld, a termékek ugyanazok, mint nálunk, és azokon kívül a balzsam és pálma. A pálmaligetek magasak és szépek, a balzsam szerényebb növésű cserje; ha egy ága megduzzad, vaseszköz érintésére megdermednek az erek; kődarabbal vagy cseréppel szokták felnyitni; a folyadékot az orvosok használják. Hegyei közül legmagasabbra a Libanon mered, amely csodálatos módon ily nagy forróságban is hűvös s megtartja a havat; ugyanez a hegy zúdítja alá s táplálja a Iordanes folyót. De a Iordanest nem a tenger fogadja be, hanem egy, sőt két tavon keveredés nélkül átfolyik, a harmadik felfogja. Ez a hatalmas kiterjedésű tó valóságos tenger, íze még rosszabb, nehéz szagával a körülötte lakóknak dögletes; sem szélben hullámot nem vet, sem halakat vagy vízhez szokott madarakat meg nem tűr. A mozdulatlan víz a ráhajított tárgyakat, akár a szilárd talaj, hordozza; úszni tudók s nem tudók egyformán fennmaradnak benne. Az év bizonyos szakában földi szurkot vet ki magából, melynek összegyűjtését, mint egyéb készségeket, a tapasztalat tanította meg. Természettől fogva sötét színű, és ha ecetet hintenek rá, a megkeményedő folyadék a felszínen úszik; ezt kézzel megfogják, akiknek ez a mesterségük, s a hajó fedélzetére vonszolják; ezután minden segítség nélkül besiklik s megterheli a hajót, amíg el nem vágják. De érccel vagy vassal el nem tudnád vágni; elfut a vér s a nők havi tisztulásával szennyezett ruhadarab elől. így a régiek: a vidék ismerői szerint azonban az úszkáló szuroktömegeket kézzel terelik s úgy vonszolják partra, majd mikor a föld kigőzölgésétől, a nap erejétől megszikkadtak, fejszékkel s ékekkel, mint a gerendákat vagy a sziklákat darabolják.

(7.) Nincsenek messze innen azok a síkságok, melyekről azt beszélik, hogy hajdan termékenyek s nagy városokkal népesek voltak, de villámoktól sújtva elégtek; meg is maradtak ennek nyomai, s a szemmel láthatólag kiszáradt föld már elvesztette termőerejét. Mert minden, ami magától sarjadt, vagy kéz ültette, még ha szárba szökken, kivirágzik, vagy teljesen kifejlődik is, feketén és üresen hamuvá omlik. Én annyit még megengednék, hogy az egykor híres városok égi tűztől hamvadtak el, de úgy vélem, hogy a tó kipárolgásától szennyeződik a föld, fertőződik fölötte a levegő, s ezért rothadnak meg a vetések és az ősz gyümölcsei, mert a talaj s az ég egyformán egészségtelen. A Belius folyó is a Iudaeaitengerbe ömlik; a torkolata körül összegyűjtött fövenyt salétrommal keverve üveggé olvasztják. Rövid ez a partrész, de a homokásóknak kimeríthetetlen.

(8.) Iudaea nagy része falvakkal van telehintve; vannak városok is; Hierosolyma az ország fővárosa. Itt áll a mérhetetlen gazdagságú templom, és míg az első erődítményrendszer a várost, a következő a királyi palotát, a templomot a legbelső zárja körül. Csak a kapuig juthat a zsidó ember, a küszöb a papokon kívül mindenkit távol tartott. Míg az assyrok, a médek és perzsák hatalmában volt a Kelet, a szolgaságra kényszerített népek közül őket nézték le leginkább: miután a macedónok szerezték meg az uralmat, Antiochus király el akarta tőlük venni babonaságukat és görög szokásokat igyekezett köztük meghonosítani, de a parthus háború megakadályozta abban, hogy ezt az utálatos népet jobbá változtassa; Arsaces ugyanis épp abban az időben szakadt el. Ekkor a zsidók, mivel a macedónok meggyengültek, a parthusok még nem erősödtek meg, a rómaiak pedig távol voltak, maguk választottak királyokat; kiket az állhatatlan nép elűzött ugyan, de miután fegyverrel sikerült visszaszerezniük uralmukat, a polgárok számkivetésétől, városok feldúlásától, fivéreik, feleségük, szüleik megölésétől s a királyoknál szokásos egyéb dolgoktól sem riadtak vissza, és kedveztek a babonaságnak, mivel a főpapi tisztséget is hatalmuk erősítésére vették igénybe.

(9.) A rómaiak közül elsőnek Cnaeus Pompeius hódoltatta meg a zsidókat s győzelme jogán a templomba is belépett: ettől kezdve lett közismertté, hogy bent nincs istenszobor, üres a szentély és nem rejteget titkokat. Hierosolyma falait lerombolták, a templom megmaradt. Később a római polgárháborúban, miután a tartományok Marcus Antonius fennhatósága alá kerültek, Pacorus parthus királyfi foglalta el Iudaeát, de a Publius Ventidiusszal vívott csatában elesett, és a parthusok az Euphratesen túl kényszerültek vissza: a zsidókat Gaius Sosius vetette hatalma alá. A királyságot, melyet Antonius Heródesnek adott, a győztes Augustus ki is terjesztette. Heródes halála után, nem várva Caesar intézkedésére, egy bizonyos Simo sajátította ki a királyi címet. Tettét Quintilius Varus syriai helytartó torolta meg, és ezután a ráncba szedett népet – háromfelé osztva – Heródes fiai kormányozták. Tiberius alatt nyugalom volt; majd mikor Gaius Caesar megparancsolta, hogy képmását a templomban helyezzék el, inkább fegyvert ragadtak; ennek a mozgalomnak a császár halála vetett véget. Claudius a királyok halála, illetőleg hatalmuk korlátozása után Iudaea tartományát római lovagokra vagy felszabadított rabszolgákra bízta, akik közül Antonius Felix mindenféle kegyetlenkedés és önkény közepette szolgaié-lekhez méltóan gyakorolta a királyi jogkört. Drusillát, Cleopatra és Antonius unokáját vette feleségül, úgyhogy Antoniusnak Felix az unokaveje, Claudius pedig az unokája volt.

(10.) Tartott mégis a zsidók türelme egészen Gessius Florus procuratorságáig: ő alatta tört ki a háború. Cestius Gallusra, Syria helytartójára, aki megpróbálta a lázadást elfojtani, változó sikerű, de többnyire vesztes csaták vártak. Mikor őt a végzet vagy az életuntság sírba döntötte, a Nero küldötte Vespasianus – szerencséjével, hírével és kiváló segítőtársaival – két nyár leforgása alatt az egész síkságot s Hierosolyma kivételével valamennyi várost megszállotta győztes seregével. A következő év a polgárháború jegyében, s ami a zsidókat illette, nyugalomban telt el. Mihelyt Italiában helyreállt a béke, a külső gondok is visszatértek: növelte a haragot, hogy egyedül a zsidók nem engedtek; egyszersmind az új uralkodás minden véletlen eshetőségére való tekintettel hasznosnak látszott, hogy Titus a seregeknél maradjon.

(11.) Tábort ütött tehát, mint elmondottuk, Hierosolyma falai előtt és megmutatta harcra kész legioit. A zsidók közvetlenül a falak tövében állították fel hadsoraikat, hogy siker esetén majd előbbre merészkednek, ha pedig kivetnék őket állásaikból, biztos menedékük legyen. Az ellenük küldött lovasok és a könnyűfegyverzetű csapatok eldöntetlenül harcoltak; majd meghátrált az ellenség, és a következő napokon már a kapuk előtt került sor sűrű összecsapásokra, míg csak folytonos veszteségeik miatt a falak mögé nem kényszerültek. A rómaiak ostromhoz láttak, mert méltatlannak találták, hogy az ellenség kiéheztetésére várjanak, és kívánták is a veszedelmeket, egy részük vitézségből, sokan vadságból és prédavágyból. Titusnak Róma, a hatalom és a szórakozás lebegett a szeme előtt, és időveszteségnek vélte, ha Hierosolyma azonnal el nem esik. De a meredek fekvésű várost oly hatalmas erődítmények védték, hogy még sík terepet is kellőképpen oltalmaztak volna. Mert a két magasan kiemelkedő dombot mesterségesen előreugró vagy befelé szögellő falak zárták körül, hogy az ostromlók oldala ki legyen téve a lövedékeknek; a szikla széle meredek, és tornyok is emelkedtek rajta, ahol a hegy segített, hatvan, mélyedésekben százhúsz lábnyira: csodálatos látvány, és távolról szemlélve egyforma magas építmény. Bent újabb falak vették körül a királyi palotát, és különösen magasra nyúlt az a torony, melyet Heródes Marcus Antonius tiszteletére nevezett el.

(12.) A várrá kiépített templomot külön falak övezték, melyeket még a többinél is gondosabb munkával emeltek, s a templom körül húzódó csarnokok is kiváló védelmet biztosítottak. Volt állandó vizű forrás, a föld alatt üregesre kivájt sziklák, halasmedencék és víztárolók az esővíz őrzésére. Az építők, épp szokásaik különbözősége miatt, előre látták a gyakori háborúkat: ezért mindenről gondoskodtak, akármilyen hosszú ostromra is; és mivel Pompeius rohammal foglalta el városukat, a félelem és a tapasztalat sok mindent megmutatott nekik. Azután, Claudius korának kapzsiságát kihasználva, megvásárolták az erődítés jogát s falakat építettek, már békeidőben háborúra számítva, és mert a nagy beözönléstől és a többi város pusztulásától megsokasodtak; s mivel a legmegátalkodottabbak oda menekültek be, annál hevesebbé váltak a pártvillongások. Három vezér, ugyanannyi sereg: a külső és legkiterjedtebb falakat Simo, a város közepét Ioannes, a templomot Eleazar védelmezte. Ioannes és Simo ereje a sokaságban és a fegyverekben volt, Eleazaré a helyben; de egymás között harcok, álnokság, gyújtogatások, és rengeteg gabona elégett. Majd Ioannes, áldozás ürügyén embereket küldvén Eleazar s csapata felkoncolására, hatalmába keríti a templomot, így két pártra szakadt a város, míg csak a rómaiak közeledtével a külső háború egyetértést nem teremtett.

(13.) Csodás jelek mutatkoztak, amelyeket sem áldozatokkal, sem fogadalmakkal nem engesztelhet ez a babonaságnak hódoló, a vallással szembeszegülő nép. Egymásnak rontó hadsorokat, vöröslő fegyvereket láttak az égen, és hirtelen fellobbanó felhők világították meg a templomot. Hirtelen feltárultak a szentély ajtói, és emberinél hangosabb szó hallatszott: távoznak az istenek; egyszersmind távozó léptek roppant dübörgése. Ezt kevesen magyarázták félelmes előjelnek: a többségben az a meggyőződés élt, hogy az ősi papi írások szerint épp ebben az időben fog erőre kapni a Kelet, s Iudaeából kiindulok szerzik meg a világuralmat. Ez a kétes ige Vespasianust és Titust jövendölte meg, de a tömeg – az emberi vágyakozás szokása szerint a végzet magasztos rendelését a maga javára magyarázván – még a csapások hatására sem tért meg az igazsághoz. A mindenféle korú ostromlottak, férfiak és nők száma, amint olvashattuk, hatszázezer volt; fegyver mindazok kezében, akik forgatni tudták, és többen bizonyultak bátornak, mintsem számukhoz képest várni lehetett. Egyformán elszántak voltak férfiak és nők, és ha otthonuk elhagyására kényszerülnének, inkább féltek az élettől, mint a haláltól. Mivel a terep nem tette lehetővé, hogy megrohamozza a várost és a népet, és rajtaütést hajtson végre, Caesar Titus úgy döntött, hogy ostromtöltésekkel s védőtetőkkel fog harcolni. Kiosztotta a legiok közt a feladatokat, és nyugodtak a fegyverek, míg csak mindent elő nem készítettek, amit várvívásra a régiek vagy újabb tehetségek kieszeltek.

(14.) Közben Civilis a treverek földjén lezajlott szerencsétlen csata után Germaniában újjászervezvén seregét, Vetera Castrában állapodott meg, biztonságos helyen és hogy az ottani sikerek emléke növelje a barbárok harci kedvét. Oda is követte Cerialis, miután a második, hatodik és tizennegyedik legio megérkeztével csapatai megkétszereződtek, s a gyalogos- és lovasalakulatok, melyeket már régebben odavezényeltek, a győzelem után ugyancsak siettek. Egyik vezér sem késedelmeskedett, de tartóztatta őket a szélesen elnyúló, természettől fogva vizenyős síkság; ezt csak fokozta Civilis egy ferdén a Rhenusba épített gáttal, hogy az akadály által visszaterelt folyó a környékre zúduljon. Az ilyenforma terep, melyet a bizonytalan gázlók csalókává tettek, nekünk nem kedvezett: mivel a fegyverekkel megrakott római katona fél az úszástól, a folyókhoz szokott germánok pedig könnyű fegyvereikkel és nyúlánk termetükkel fennmaradnak a vízen.

(15.) Legbátrabbjaink tehát a batavusok kihívására harcot kezdtek; azután zavar támadt, mivel a mélyre süppedő helyeken a fegyverek, lovak bent ragadtak, a germánok pedig átugráltak az ismerős gázlókon, és többnyire eltértek az arcvonaltól, hogy oldalunkba vagy hátunkba kerüljenek. És nem is gyalogoscsata módjára folyt a közelharc, hanem mintha tengeri ütközetben a hullámok közt hányódnának, vagy ha valami szilárdra akadtak, egész testükkel arra kapaszkodva, sebesültek épekkel, úszók úszni nem tudókkal, egymás kölcsönös vesztére bonyolódtak össze. A kavarodáshoz képest mégis csekély volt a veszteség, mivel a germánok ki nem merészkedvén a mocsárból, a táborba tértek vissza. Ennek az összecsapásnak a kimenetele mindkét vezért, más-más megfontolásból, a döntés siettetésére ösztönözte: Civilis ki akarta használni szerencséjét, Cerialis pedig le akarta mosni a gyalázatot; a germánok megszilajodtak a sikertől, a rómaiakat a szégyen serkentette. Az éjszaka a barbárok éneklése vagy kiáltozása, nálunk harag és fenyegetések közepette telt el.

(16.) Másnap reggel Cerialis lovassággal és segédcohorsokkal egészíti ki az arcvonalat, a második csatasorba állítja a legiokat; mint vezér, válogatott alakulatait előre nem látható esetekre maga mellé rendelte. Civilis nem elnyújtott hadrendben, hanem ék alakban állott fel: batavusok s cugernusok a jobbszárnyon, míg a balszárnyat és a folyóhoz közelebbi szakaszt a Rhenuson túliak foglalták el. A vezéri buzdítás nem szózat formájában, az egész sereg előtt hangzott el, hanem amint egyes csapataik előtt ellovagoltak. Cerialis a római név dicsőségét, a régi s az újabb győzelmeket emlegette; a hűtlen, gyáva, legyőzött ellenséget Örökre irtsák ki; inkább bosszúra, mint csatára van szükség. Kevesebben harcoltak a minap a túlerő ellen, mégis szétszórták a germánok derékhadát; azok maradtak meg, akik szívükben futást, sebeket a hátukon hordoznak. Külön-külön ösztökélte ezután a legiokat: a tizennégyeseket Britannia meghódítóinak nevezte; Galba a hatodik legio kezdeményezésére lett uralkodó; a kettesek ebben a mostani csatában fogják új jelvényeiket s új sasukat felszentelni. Ezután, továbbhaladván, a germániai sereg felé tárta a karját, hogy a maguk partját, a maguk táborát az ellenség vérével szerezzék vissza. Máris élénkebben kiáltoznak valamennyien, akár mert a hosszú béke után vágytak a csatára, akár mert belefáradtak a háborúba és békét szerettek volna, s jutalmat és nyugalmat reméltek a jövőre.

(17.) Civilis sem szótlanul rendezte el seregét, hanem a csatamezőt hívta vitézségük tanújául: a germánok s a batavusok ott állnak dicsőségük nyomdokain, mert legiok hamvait s csontjait tapossák. Bármerre tekint a római katona, fogság, pusztulás és csupa rossz jel forog előtte. Ne rémítse őket a treverföldi csata felemás kimenetele: saját győzelmük gátolta ott a germánokat, mert fegyvereiket félretéve, zsákmánnyal akadályozták a kezüket: de azután minden sikeresre, az ellenségnek pedig vesztére fordult. Amiről vezéri furfanggal gondoskodni kellett, ő gondoskodott; íme, a vizenyős, de nekik ismerős síkság, az ellenségnek ártó mocsarak. A Rhenust és Germania isteneit látják maguk előtt, azok segítségével lássanak hozzá a harchoz, feleségükre, szüleikre, a hazára gondolva: ez a nap vagy a legdicsőségesebb lesz őseik diadalünnepei közt, vagy szégyenletes az utódok előtt. Miután fegyvercsörgetéssel s dobogással – ez náluk a szokás, – helyeselték szavait, köveket, golyókat és egyebet hajigálva megkezdődik a csata, de katonáink nem gázolnak bele a mocsárba, a germánok pedig ingerlik, hogy odacsalják őket.

(18.) Mikor elfogyott a hajigálnivaló, és hevesebbé vált a harc, az ellenség már ádázabbul rontott előre: roppant termetükkel és hosszú-hosszú dárdáikkal messziről döfködték a bizonytalanul álló s ingadozó katonákat; egyidejűleg a rhenusi gátról, melynek építését fentebb említettük, egy bructer ék úszott át. Ezen a ponton kavarodás támadt, és már-már meghátrált a szövetséges cohorsok vonala, midőn a legiok veszik át a harcot, megtörik az ellenség szilajságát, és kiegyenlítik a csatát. Közben egy batavus szökevény Cerialishoz járul s az ellenség hátba támadását ígéri, ha a mocsár túlsó szélére lovasságot irányít: ott szilárd a talaj, és a cugernusok, kiknek az őrség jutott, nemigen ügyelnek. A szökevénnyel küldött két lovasegység körülfogja az óvatlan ellenséget. A legiok, mihelyt ezt a kiáltozásból megtudják, szemből szorították őket, s a helyükből kivetett germánok futva menekültek a Rhenus felé. Vége is lett volna aznap a háborúnak, ha a római hajóhad gyorsabban igyekszik utánuk; de a lovasság sem eredt a nyomukba, mert hirtelen zápor zúdult le, és különben is közel volt az éjszaka.

(19.) Másnap a tizennegyedik legio Felső-Germaniába indult, Annius Gallushoz. Cerialis seregét a hispániai tizedik legio egészítette ki: Civilisnek chaucus segédcsapatai érkeztek. Mivel mégsem merte a batavusok városát fegyveresen védeni, minden mozgathatót elhurcolt, a többit felgyújtotta, aztán a szigetre vonult vissza, jól tudván, hogy nincsenek hídépítéshez szükséges hajók, a római sereg pedig másképp nem tud átkelni. Sőt még a Drus us Germanicustól épített gátat is átvágatta, s a Rhenust, amely medrének természetes lejtése következtében amúgy is Gallia felé tör, az útjában álló építményt lerombolva, engedte arra zúdulni. Az így – tulajdonképpen a folyó elvezetésével – sekéllyé vált meder a sziget s a germánok közti területnek összefüggő szárazföld látszatát adta. Átkelt a Rhenuson Tutor és Classicus is, valamint száztizenhárom trevir senator, köztük Alpinius Montanus, akiről fentebb mondottuk, hogy Primus Antonius küldte Galliába. Vele volt testvére, Decimus Alpinius; ugyanakkor mások részvétkeltéssel és ajándékokkal a veszedelmekre áhítozó népekből segédcsapatokat gyűjtöttek.

(20.) S a háború annyira nem fejeződött be, hogy Civilis egyazon napon négyfelé osztott erőkkel ütött rajta a cohor-sok, lovascsapatok, legiok szálláshelyein: a tizedik legioén Arenacumban, a másodikén Batavodurumban, azután Grinnesen s Vadán, a cohorsok s a lovascsapatok táborain, és úgy osztotta meg erőit, hogy ő maga és Verax, nővérének a fia, valamint Classicus és Tutor, ki-ki a maga csapatát vigye magával; nem mintha abban bízott volna, hogy mindenütt sikerrel járnak, hanem abban reménykedett, hogy ha sokat mernek, valamelyik ponton majd csak kedvez a szerencse; Cerialist pedig, aki nem eléggé óvatos és a sok jelentésre hol ide, hol oda fog futkosni, közben talán elfoghatják. Akiknek a tízesek tábora jutott, túl nehéznek találták a legio megostromlását, ezért a kivonult és favágással elfoglalt katonákat zavarták szét, miközben a táborparancsnokot, öt első osztályú centuriót és néhány katonát megöltek: a többiek az erődítmény mögül védekeztek. Ezalatt germán csapatok Batavodurum mellett egy megkezdett hidat akartak lerombolni; az eldöntetlen ütközetnek az éjszaka vetett véget.

(21.) Nagyobb volt a veszély Grinnesnél s Vadánál. Vadát Civilis, Grinnest Classicus ostromolta, s már egyiket sem lehetett feltartóztatni, mivel a legderekabbak mind elestek, köztük Briganticus, egy lovasegység parancsnoka, kiről elmondottuk, hogy a rómaiak híve, és nagybátyjának, Civilisnek ellensége volt. De mikor Cerialis válogatott lovascsapattal segítségükre ment, megfordult a szerencse: a hanyatt-homlok menekülő germánok a folyónak szorultak. Civilist, miközben a menekülőket próbálja feltartóztatni, felismerik és lövésekkel árasztják el, mire lovát hátrahagyván, átúszik; ugyanígy menekült Verax is; Tutort és Classicust a parthoz irányított csónakok vitték át. A római hajóhad még ekkor sem tudott részt venni a harcban, pedig parancsot kapott rá, de helyhez kötötte a félelem és az, hogy az evezősök is más katonai feladatokra voltak szétszórva. Bizonyos, hogy Cerialis kevés időt adott parancsainak végrehajtására, mivel hirtelen szokott dönteni és híres volt sikereiről: nem maradt el mellőle a szerencse, még ha hiba volt is hadművészetében. Ezért sem ő maga, sem a serege nem nagyon törődött a fegyelemmel. De néhány nappal később, bár a fenyegető fogságot elkerülte, a szégyentől nem maradt mentes.

(22.) Elment Novaesiumba s Bonnába megszemlélni a táborokat, melyeket a legiok számára építettek téli szállásnak, majd hajón tért vissza, de kíséretét hagyta szétszóródni, és gondatlanok voltak az őrök is. Észrevették ezt a germánok és kelepcét állítottak: egy fellegektől sötét éjszakát választanak és a folyó sodrásában leúszva akadályozatlanul behatolnak a sánc mögé. Az öldöklés kezdetét ravaszsággal segítették elő: elvagdosták a sátorköteleket, úgy kaszabolták le a tulajdon sátraikkal elborított rómaiakat. Egy másik csoport a hajóhadban keltett zavart: rájuk vetett kötelekkel kezdték vontatni a hajókat; hogy észrevétlen maradjanak, eleinte nem csaptak zajt, az öldöklés megkezdése után viszont mindent betöltöttek kiabálásukkal, hogy még nagyobb rémületet okozzanak. A sebektől felriadt rómaiak fegyvereiket keresik, összevissza rohannak az utakon, kevesen hadifelszereléssel, legtöbben karjukra tekervén ruhájukat és csupasz karddal. Az álomittas és majdnem meztelen vezér az ellenség tévedésének köszönhette menekülését: mert a zászlóval megjelölt parancsnoki hajót ragadják el, azon vélvén a vezért. Cerialis azonban nem ott töltötte az éjszakát, ahol a legtöbben hitték, hanem egy Claudia Sacrata nevű ubius asszony mellett. Az őrök a vezér dicstelen rendelkezésével mentegették szégyenletes hanyagságukat, mintha parancsuk lett volna a hallgatásra, hogy ne zavarják a nyugalmát; így nem adtak kürtjelet és nem kértek jelszót, hanem ők is álomba merültek. Az ellenség fényes nappal tért vissza a zsákmányolt hajókon; a háromevezősoros parancsnoki hajót felvontatták a Lupia folyón, ajándékul Veledának.

 (23.) Civilisnek kedve támadt, hogy hajóhadát csatarendben megmutogassa. Felszereli mind, ahány két-eve-zősoros hajója csak volt, s ahányat egy evezősorral hajtottak; ezekhez rengeteg bárkát csapott, amelyek egyenként harminc-negyven embert bírnak el, kötélzetük a liburniai hajókon szokásos; az elfogott bárkák előrehaladását pedig vitorlák helyett színes katonai köpenyek segítették: nem dísztelen látvány. Tengerszerű térséget választott, ahol a Mosa folyó torkolata a Rhenust az Oceanusba ömleszti. A hajóhad felszerelésének a néppel vele született hivalko-dáson kívül az volt a célja, hogy ezzel a rémületkeltéssel a Gallia felől közeledő élelemszállítmányokat feltartóztassák. Cerialis inkább kíváncsiságból, mint félelmében, ellenük küldte számra kisebb, de az evezősök tapasztaltságát, a kormányosok ügyességét, a hajók nagyságát tekintve különb hajóhadát. Ezeknek a folyó kedvezett, azokat a szél segítette: így haladtak el egymás mellett, s a könnyebb lövedékek kivetését is éppen csak megkísérelték és máris szétváltak. Civilis többre nem is merészkedett, hanem visszavonult a Rhenuson; Cerialis a batavusok szigetét ellenség módjára feldúlta, de Civilis földjeit s házait az ismert vezéri csellel érintetlenül hagyatta, bár közben beköszöntött az ősz, és a sűrű napéj egyenlőségi esőktől megduzzadt folyó a mocsaras és alacsony fekvésű szigetet úgy ellepte, hogy szinte állóvíznek látszott. Sem hajóhad, sem élelem nem volt, s a síkságon épült tábort a folyó ereje széthordta.

(24.) Ekkor sarokba szoríthatták volna a legiokat, és a germánok akarták is, de az ő fortélya jobb belátásra bírta őket: amint ezt Civilis magának tulajdonította; és ez nincs is messze az igazságtól, mert néhány nappal később bekövetkezett a fegyverletétel. Cerialis ugyanis titkos hírvivők útján a batavusokat békével, Civilist bocsánattal kecsegtette, Veledát s rokonait pedig figyelmeztette, hogy az annyi vereség után kedvezőtlen hadihelyzeten csak a római nép iránt kellő időben tanúsított jószolgálattal változtathatnak: leverték a trevereket, visszafogadták az ubiusokat, elfoglalták a batavusok hazáját; Civilis barátságával semmi mást nem szereztek, mint sebeket, hontalanságot, gyászt. Civilis száműzött és bujdosó, befogadása teher, és épp eleget vétkeztek azzal, hogy a Rhenuson annyiszor átkeltek. Ha még ezután is próbálkoznának valamivel, az ő részükön lesz a jogtalanság és bűn, a rómaiak oldalán a bosszulás és az istenek.

(25.) Fenyegetések közé ígéreteket vegyített, de különben is megrendült a Rhenuson túliak hűsége, s a batavusok közt is hangok hallatszottak: ne engedjék továbbterjedni a pusztulást; egyetlen nép nem is rázhatja le az egész világ rabigáját. Mit értek el a legiok legyilkolásával és táboraik felégetésével, ha nem azt, hogy még többeket s erősebbeket küldenek oda? Ha Vespasianusnak segítettek háborújukkal, hát Vespasianus a birodalom ura: ám ha a római népet hívják ki fegyvereikkel, az emberi nemzetnek ugyan hányadrészét teszik ki a batavusok? Tekintsék Raetia s Noricum lakosait és a többi szövetséges terheit: tőlük, ba-tavusoktól, nem adót követelnek, hanem vitézséget és férfiakat. Ez jár legközelebb a szabadsághoz; és ha már urakat kell választani, tisztesebb a római uralkodókat, mint a germán asszonyokat eltűrni. Ezt beszélte a nép, az előkelőségek indulatosabban: Civilis őrjöngése sodorta őket háborúba; családi sérelmek miatt népét tette ki pusztulásnak. Akkor haragudtak meg a batavusokra az istenek, mikor ostrom alá fogták a legiokat, legyilkolták a legátusokat, vagyis, ezt a csak neki szükséges, nekik kárhozatos háborút vállalták. Végső veszélybe jutottak, ha észhez nem térnek és a bűnös fő megbüntetésével bűnüket meg nem vallják.

(26.) Nem maradt titokban Civilis előtt ez a változás, és elhatározta, hogy elébe vág, mert megunta a bajokat, ráadásul életét is féltette, ami az erős lelkeket is nemegyszer megtöri. Találkozást kérvén, felszaggatják a Nabalia folyó hídját, s a vezérek a kiálló maradványokra lépnek. Civilis ezzel kezdte:

– Ha Vitellius legátusa előtt kellene védekeznem, nem kellene sem tettemre bocsánatot, sem szavaimnak hitelt adnia. Mindig szemben álltunk egymással: a gyűlölködést ő kezdte, én növeltem. Vespasianust régóta tisztelem, sőt mikor még magánember volt, barátoknak számítottunk. Ezt tudja Primus Antonius, kinek a levelei háborúba sodortak, hogy a germániai legiok és a galliai ifjak ne keljenek át az Alpokon. És ahogy Antonius leveleiben, Hordeonius Flaccus élőszóban utasított: fegyvert ragadtam Germaniában, mint Mucianus Syriában, Aponius Moesiában, Flavianus Pannoniában…